Már nagypályás anyáknapozónak tartom magam. Mosolyogtam is egy barátnőmön, akinek a fia most kiscsoportos és már előre majdnem sírt, ha az anyák napjára gondolt. Végülis én is sírtam az első évben. Meg a másodikban az anyák napján. Meg az évzárón. Meg akkor is, mikor megkaptam a Mikulás ünnepségről a felvételt (oda nem mehettek a szülők). De már túl vagyok a szentimentalizmuson.
Szóval mosolyogtam akkor is, mikor festettem a szempillám az ünnepség előtt. NEM vízálló festékkel, hisz nem úszni megyek, sírni meg ugye nem fogok.
Az ünnepség nagy vonalakban:
megérkezem
leülök egy kis székre, ahonnan jól látok. Látom a szekrényeket is, amire a gyerekek által készített portrék kerültek az anyukákról. Ó de szép vagyok a képen!
bejönnek a gyerekek: óóórgona ááága (Ó de szép)
kiosztják, a kis cetliket, amiken elolvashatjuk a saját gyerekünk miért gondolja azt, hogy az ő anyukája a legjobb a világon. Értitek! A legjobb!
És fel kellett olvasni. Vagyis kellett volna, mert én ott zokogtam karomban a fiammal. Lenke néni felolvasta helyettem.
aztán a vers- könnyek
helyreáll a lelki békém. Jönnek a játékok, a színezőset és táncolósat mi nyertük Kópéval. Úgy ropta a néptáncot, hogy majdnem sírtam.
Mondom, MAJDNEM! Elvégre nagypályás anyáknapozó vagyok.
