2011. június 16., csütörtök

A macskaherceg kilencedik élete (Gimesi Dóra – Tóth Eszter)


Ha én filmet nézek, vagy könyvet olvasok, megszűnik körülöttem a világ. Ezért a moziban sikítok, ha megijedek- ezen persze sokan röhögnek- , a könyveket néha le kell raknom az ölembe, hogy tudatosítsam, hol is vagyok. Nem meglepő ezek után, hogy sírok egy mesén.

Véletlenül-ha van egyáltalán ilyen- akadtam bele ebbe a mesébe. Simogatta a lelkem a történet, mert szegedi vagyok én is, ha becsukom a szemem, bár messze van, de érzem a Tisza illatát. A mesében szereplő Szentháromság utcában van a gimnázium, ahová jártam. A Boszorkány-szigetre mindig is féltem bemenni.


"Van egy város a Tisza partján.
Illetve a Tisza és a Maros partján.
Egészen pontosan a Tisza és a Maros szögletében.
Úgy is hívják furcsabeszédű lakói: Szöged.
Idegenek, felnőttek, gyüttmöntek szemének épp olyan, mint a többi: ugyanolyan emberek szállnak le nap, mint nap a pályaudvarán, zötyögnek villamosain, rohannak, sietnek, fontoskodnak az utcáin, anélkül, hogy tudnák, hova is érkeztek, hol is zötyögnek, hol is fontoskodnak valójában.
Ezek a felnőttek, idegenek és gyüttmöntek sohasem hallottak a Móravárosi Manók Titkos Társaságáról, például. Soha sem láttak még tarjáni tízemeletesben fájós lábú óriást. Soha nem vették komolyan a Boszorkány-sziget nagyon is beszédes nevét, nem lestek meg tiszavirágot, és fogalmuk sincs, miről pletykáltak egy kora márciusi hajnalon a hajdanvolt hölgyekből lett gesztenyefák."

Nincsenek megjegyzések: