A tengerparton Kópé kicsit megunta a kaviccsal kacsázást és ő nem egy vízicsirke, ki kellett találni valami érdekeset. Így pattant ki a fejemből a kagyló-szoknyás tündér.
Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy tündér. Ő őrizte az álmok kapuját Tündérországban. A kapun minden kisgyerek bemehet, aki elalszik éjszaka. A kapun túl csodálatos álmokat kapnak a jógyerekek. Ám a mi tündérünk két dolog miatt is szomorkodott. Egyrészt a gyerekek rá se hederítettek úgy szaladtak be az álmok közé, másrész nem volt neki neve. Nagyon szerette a kavicsokat, főleg a különlegeseket, de az ajtók őrzése miatt- őriznie kell, nehogy becsapódjanak- nem tudott eljutni a tengerhez.
Elhatároztuk Kópéval, hogy szedünk neki sok-sok színes kavicsot, hogy ne legyen szomorú, meg azért is, mert akkor csodálatos álmokat kapunk tőle. Szedtünk kagylókat is, hogy feldíszíthesse a szoknyáját. És végül a kavicsszedegetés, válogatás közben elgondolkoztunk, mi legyen a tündér neve. Pár perc hallgatás után én a Mullirú nevet gondoltam ki (A Moulin Rouge jutott eszembe egy vöröses kő miatt. Valahogy így.) De megszólalt Kópé:
- Az nem jó. Legyen inkább Kati néni!
(Azt hiszem én kicsit túlbonyolítom a dogokat.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése