Marék Veronika

Szeretem a beszélő neveket. Mert kitalálok mindenfélét arról, akihez tartozik. De Marék Veronikának nemcsak beszélő neve van, hanem sok-sok meséje, amik még most is le tudnak kötni annyira, hogy ne kelljen a nevén agyalnom. (Rögtön a "Marék Rozs" jut eszembe. Nem egy gyerekbarát történet. Bár az is igaz, a krimiben is egy gyerekvers segíti Miss Marple-t a megoldáshoz.)

Kópé szereti, ha úgy rajzolok neki, hogy ki kell találni, mi lesz belőle. Persze igyekszem ezt úgy megtenni, hogy ne jöjjön rá az első vonalakból, mi is lesz a végeredmény.

És itt jön a képbe Marék Veronika. A honlapján találtam néhány ilyen rajzolós játékot, amikhez mondóka is tartozik. Pl:
Paradicsom, paprika
Ropogós a zöldhagyma.
Nini! Van itt négy kis láb
Elszaladt a vacsorád!
(kisegér)

Az első vers

A nyaralás alatt tengerrel, nyárral kapcsolatos mondókákat tanítgattam a gyerekeknek:

Hullámzik a tenger, tutajon egy ember. Ez a tenger viharos, gyere ki te tutajos. Egy-kettő, egy-kettő, így evez az evező.

Egyszer volt egy ember,
szakálla volt kender.
Bikkfa tarisznyája,
égerfa csizmája.
Közel volt a tenger,
beleesett fejjel,
kiapadt a tenger,
kimászott az ember.

És közkívánatra körülbelül százszor énekeltem el a Tátikát:

Nem tátog a tátika,
Nincsen rajta pántlika,
Tévedés a tátogás tyúk tojásból strucc tojás.
Tátika a tóparton azt suttogja: Óh, pardon
Elnézést, hogy zavartam,
S tipeg tovább zavartan.

Aztán Picúr a maga másfél évével előállt az első kis versikéjével:
Hajó, hajó, hajó, ha
Hajó, hajó, hajó, ha
Hajó, hajó, hajó, hajó.

Zenebölcsi

Mindig csak arról írok, miket varázsolunk Kópéval. Picúr kedvenc elfoglaltságairól pedig még nem is szóltam. Hétfőnként zenebölcsibe járunk. Ebben a korban még főleg ölbeli játékokat, ringatókat énekelünk a gyerekeknek. Énekelni énekelem én, meg ringatnám én, meg lovacskáztatnám én, ha nem mászna el mindig. És szinte mindig csak ő. A többi gyerkőc, azok is, akik sokkal nagyobb biztonsággal tudnak már két lábon közlekedni, ülnek szépen anyukájuk ölében. De nem panaszkodom, Kópé nekem is "szépenölbenülős" kisgyerek volt. Akkoriban az ilyen elkóricáló gyrekeket néztem és arra gondoltam, az én fiam mikor lesz bátrabb és önállóbb. Idővel. Bár most sem viszi túlzásba. És akkor jött Picúr, aki megmutatja nekem az érem másik oldalát.
Tehát hétfőnként lelkesen dalolok, ütögetem a saját térdem és próbálom visszacsalogatni, hol szép szóval, hol meg csak egyszerűen gyors megkaparintással visszaviszem a helyünkre.
Az az érdekes, hogy ha itthon éneklem, kántálom neki a gyerekdalokat, mondókákat, akkor sokkal jobban figyel és tűri a műveleteket.

Tegnap vonatoztunk. Lefektetem Picúrt a hátára és a két bokáját megfogom, úgy mozgatom a lábait a hasához és le. Felváltva. Közben ezt mondókázom, jó tagoltan egyre gyorsabban, ahogy a vonat beindul:
S, sz
Beh sok súly!
Meg se mozdul!
Friss szenet ha bekapok:
messze-messze szaladok, szaladok.
(Illyés Gy.)
Mikor erre ráunt, elővettük a vonatos könyvét, amiben a kisvonatot megnyomhatjuk és csipog (vagy dudál, mindenesetre hangot ad ki). Azt nyomogattuk ütemre.