Zenebölcsi

Mindig csak arról írok, miket varázsolunk Kópéval. Picúr kedvenc elfoglaltságairól pedig még nem is szóltam. Hétfőnként zenebölcsibe járunk. Ebben a korban még főleg ölbeli játékokat, ringatókat énekelünk a gyerekeknek. Énekelni énekelem én, meg ringatnám én, meg lovacskáztatnám én, ha nem mászna el mindig. És szinte mindig csak ő. A többi gyerkőc, azok is, akik sokkal nagyobb biztonsággal tudnak már két lábon közlekedni, ülnek szépen anyukájuk ölében. De nem panaszkodom, Kópé nekem is "szépenölbenülős" kisgyerek volt. Akkoriban az ilyen elkóricáló gyrekeket néztem és arra gondoltam, az én fiam mikor lesz bátrabb és önállóbb. Idővel. Bár most sem viszi túlzásba. És akkor jött Picúr, aki megmutatja nekem az érem másik oldalát.
Tehát hétfőnként lelkesen dalolok, ütögetem a saját térdem és próbálom visszacsalogatni, hol szép szóval, hol meg csak egyszerűen gyors megkaparintással visszaviszem a helyünkre.
Az az érdekes, hogy ha itthon éneklem, kántálom neki a gyerekdalokat, mondókákat, akkor sokkal jobban figyel és tűri a műveleteket.

Tegnap vonatoztunk. Lefektetem Picúrt a hátára és a két bokáját megfogom, úgy mozgatom a lábait a hasához és le. Felváltva. Közben ezt mondókázom, jó tagoltan egyre gyorsabban, ahogy a vonat beindul:
S, sz
Beh sok súly!
Meg se mozdul!
Friss szenet ha bekapok:
messze-messze szaladok, szaladok.
(Illyés Gy.)
Mikor erre ráunt, elővettük a vonatos könyvét, amiben a kisvonatot megnyomhatjuk és csipog (vagy dudál, mindenesetre hangot ad ki). Azt nyomogattuk ütemre.