Ha-ha-ha havazik

Ezen a télen igazán jó dolgunk van, hóesés szempontjából biztosan. Tavaly, ha jól emlékszem, egyetlen egyszer vettük elő a szánkót. Akkor is azért, mert nem árt, ha Kópé minden évben látja. El ne felejtse, mi is az.
Tegnap mikor felébredtünk, és kinéztünk az ablakon, örömmel konstatáltuk, nemhogy nem olvadt el a hó, hanem jókora adag érkezett a kórábbi rétegre. Gyors reggeli, készülődés. Picúr kidőlt. Minden délelőtt alszik, úgyhogy annyira nem lepett meg a dolog. Szerencsére- vagy sajnos- apucinak dolgozni a kellett itthon, így ráhagytuk alvó Picúrt, mi pedig Kópéval szánra szálltunk. Pontosabban ő ráült, én meg húztam. Még itthon megtárgyatuk, hogy ebben a nagy hóban szegény kismadarak nem nagyon találnak ennivalót, mert mindent belep a hó. Gyorsan fabrikáltunk egy műanyag flakonból etetőt, és felpakoltuk magunkat magokkal. Meg egy csokimikulással. Ezt magunknak, a nagy útra. Aztán az első bokros, fás résznél, ahol csiripeltek a madarak- szerintem kiabáltak, hogy éhesek, Kópé szerint csak jókedvük volt- megálltunk és üzembe helyeztük az etetőnket.



Nemcsak nekünk jutottak eszünkbe a kis éhezők, az úton láttunk más megoldást is.



És a hó csak hullott, hullott. Én szentimentális hangulatba kerültem. (volna) Elkezdtem énekelni a havas, téli repertoárom. Elénekeltük az "Ember, ember december..." kezdetűt, igaz január van, de a refrénben énekeljük, hogy ha-ha-a havazik, he-he-he hetekig, hu-hu-hu hull a hó, hi-hi-hi jaj, de jó. És ezt Kópé is énekli. Jött a hóemberes. (Hóembernek se keze, se lába...) A végén közölte Kópé, hogy mostmár hagyjam abba. Mélyen magamba szálltam, hogy talán a hangom nem az igazi, de aztán közölte: Ne ezt énekeljük, mert ettől csak még jobban esik a hó. (és tényleg) Hát akkor mit énekeljünk? A válasz magától értetődik: a Süss fel napot!
Azért rákérdeztem, miért is jó nekünk, hogy most ezt énekeljük, mikor ilyen szépen esik a hó? És Kópé jó lassan, hogy én is megértsem, elmondta:
-ha süt a nap, elolvad a hó.
-ha elolvadt, jöhet a jóidő.
-ha jóidő van, lehet fagyit enni.
Oké, így már értem. Rázendítettünk. És nem volt elég egyszer! Vagy 100x elénekeltük. Aki látott, csak nagy szemeket meresztett. A sportpályánál megálltunk kicsit. Játszottunk célbadobósat úgy, hogy ástam a hóban egy gödröt és hógolyóval bele kellett találni. Aztán olyat is, hogy az én nyomomba lépett és nem lehetett így látni az ő lábnyomát. És megettük a csokimikulást, amiben Smarties cukrok voltak. És hazahúztam a jól kifáradt gyereket. Nem, én nem voltam fáradt és álmos! Dehogy!