Iglu

(fotó:adventure.howstuffworks.com)

Nem is emlékszem, mikor esett ennyi hó utoljára. Gyerekkoromban, talán. Tegnap is havaztunk. Forró teát öntöttem a termoszainkba és irány a tér. Szánkóztunk, hógolyóztunk és apuci nekiállt, hogy iglut készítsen. Bár felmenőink közt egy eszkimó sincs (az események fényében apuci távoli rokonait azért meglátogatnám) és még jégkunyhót sem építettünk soha, nagy önbizalommal fogtunk neki a dolognak. A helyzetet kissé nehezítette, hogy Picúr még nem tud járni a sok meleg ruhában- én meg már nem bírom sokáig tartogatni + a szánkózást gyorsan megunta; Kópé csak az eredményt szerette volna látni; olyan nagy volt a hó, hogy bár én húztam volna a gyerekeket, de minduntalan felborult a szánkó- egyszer úgy, hogy Picúr arccal a hóba esett; a tea az autóban maradt; Apuci már egy szál pulóverben próbálta az iglut "tető alá hozni", miközben szakadt róla a víz; a gyerekek elkezdtek sírni 2 órás kinnlét után; Apuci kérte, foglaljuk el magunkat, míg ő befejezi a kunyhót. Nem kispályázott, akkorát akart építeni, hogy egy eszkimó család vígan ellett volna benne, vendégestül. A hó meg egyre csak esett. Na akkor én kezdeményeztem a hazautat. Apuci semmit sem szeret félbehagyni, így ez a felvetés érzékenyen érintette. De azért hazamentünk. Picúr szája már lila volt, de mosolygott, mikor beültettem a kocsiba. Kópé lelkes volt, hogy jégkunyhót építettünk (nem érdekelte, hogy félkész), én a jó meleg teámat iszogattam, míg Apuci pakolt a csomagtartóba. Eltűnt az arcáról a levertség a félbehagyott munka miatt. Ivott egy teát ő is, indította az autót majd közölte, következő alkalommal hozunk egy hólapátot, azzal könnyebben haladunk. Nem szóltam semmit, mert a gyerekeket arra tanítjuk, hogy az első kudarc után ne adják fel a próbálkozást. Csendben maradtam, pedig meglennék hókunyhó nélkül. Csendben maradtam, pedig nincs hólapátunk és nincs is rá szükségünk. Majd veszünk egyet, hogy tudjunk hókunyhót építeni. Csendben maradtam. Olyan jól esett a meleg tea.