A nyeremény utáni ácsingózást a gyerekekkel folytatott társasjátékban el kell felejteni. Legalábbis nálunk. Ha Kópéval játszunk valamit, akkor a legjobb, ha 5000-0-ra nyer. Ha én akár csak egy kis sikert is elérek, duzzogó arckifejezés jelenik meg rajta, csak úgy kezd el újra nevetni, ha felhívom a figyelmét a köztünk lévő nagy távolságra.
Tarka békáztunk. És szokás szerint ő nyert. Hát ki más? Én persze sokszor felkiáltottam, hogy melyik színű békát kellene elkapni és hagytam, hadd kapja el ő. Általában a megoldásban nem kell segíteni, de lassúnak kell lennem.
Persze felmerül bennem a kérdés, mikortól kellene szembesíteni azzal, hogy a világ nem így működik, hogy tulajdonképpen hagyom nyerni. Aztán mindig úgy döntök, ráérünk arra még. Még hisz a Mikulásban, a Karácsony csodájában, a nyusziban. Nem baj, ha azt hiszi, ügyesebb, mint én. (Pedig én tudom, hogy én vagyok a legügyesebb a világon. Anyukám mindig ezt mondta.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése